Kedvem van kedvet csinálni: mert programozni jó!

A Neumann János Számítógép-tudományi Társaság a 80-as évek eleje óta foglalkozik informatikai tehetséggondozással, versenyek szervezésével, amelyeken eddig összesen több mint 270.000 fiatal versenyző indult (Forrás: NJSZT). Közülük nagyon sok lett informatikus, került az informatikai fejlesztések élvonalába.

Van kedved kedvet csinálni? - kérdeztük régi versenyzőinktől, akik személyes példájukkal is igazolni tudják: "Programozni jó!" Ezen az oldalon ők vallanak arról, hogy egykoron hogyan élték meg az informatikai versenyeket, az elért eredményeik hogyan alakították pályájukat, és jelenleg mivel foglalkoznak. Reméljük, a "jó példa ragadós" lesz - és sokan, akik elolvassák ezeket a bejegyzéseket, csatlakoznak az NJSZT-hez és versenyeinkhez. Tanárok és diákok előtt is szabad a pálya!

Kaposi Ambrus

Kaposi Ambrus vagyok, 32 éves egyetemi adjunktus az ELTE Informatikai Karán.

Általános iskolás koromban egy olyan operációs rendszerről álmodoztam, melynek nagyon szép és logikus kezelőfelülete van, és a szerkezete teljesen átlátható: például minden fájlról lehet tudni, hogy mire való, nyomon lehet követni, hogy épp melyik program mit csinál, és mi a viszonya a rendszer különböző részeivel. Kis-gimnazista koromban kezdtem el programozni Basicben és Pascalban, és meghatározó élmény volt, amikor azt éreztem, hogy már bármilyen programot meg tudnék írni (Church-Turing tézis).

Aztán a Nemes Tihamér versenyeken megtapasztaltam, hogy jó sok olyan probléma van, melyek megoldására nem is olyan egyszerű programot írni. A naiv megoldások gyakran egyszerűen nem működnek, de sokáig tart a megfelelő ellenpéldát megtalálni. A jó megoldások meg néha nem elég gyorsak ahhoz, hogy a versenyen megadott nagy bemenetekre működjenek. Ezért aztán sokat tanulmányoztam Szlávi Péter és Zsakó László Módszeres programozás című könyvét, aztán az Algoritmusok című vastag könyvet. Ezek általános sémákat adnak különböző problémák megoldására, melyeket aztán a konkrét feladatokhoz lehet igazítani.

A versenyekre úgy készültem, hogy régebbi feladatok megoldásán gondolkoztam: sokszor napokba telt kitalálni a jó megoldást, de ez nagyon inspiráló volt számomra. A legjobb az volt, amikor este lefekvés után még gondolkoztam egy feladat megoldásán, aztán reggel felébredve alig vártam, hogy végre asztalhoz üljek, és kidolgozzam azt a megoldást, mely épp a fejemben volt. Később, amikor informatikából doktoriztam, és egy kérdésen napokig-hetekig gondolkoztam (néhányon már évek óta gondolkozom), ugyanez a jó érzés jött vissza.

A Nemes Tihamér versenyek és az Informatika OKTV persze azért is jók voltak, mert így el lehetett utazni Pannonhalmáról (a gimnáziumból) Győrbe a megyei fordulóra, aztán Budapestre az országos fordulóra, és így országot-világot láttam, meg kiszakadtam a mindennapos iskola monotóniájából. Ugyanez a tudományos pályára is igaz, sok szép helyet és érdekes embert lehet megismerni a konferenciákon. Például megismertem másokat, akik szintén a tökéletes operációs rendszert szeretnék megalkotni (https://ngnghm.github.io).

Gimnázium közben az új operációs rendszer projekt keretében Windowsról áttértem BeOS-re, majd Linuxra, és tanulmányoztam az OS/2-t, Plan9-et, de egyikkel sem voltam maradéktalanul elégedett (jelenleg NixOS-t használok). Némi orvosi egyetemi kitérő után az ELTE-re jelentkeztem programtervező informatikusnak, itt megismerkedtem új programozási nyelvekkel, és rájöttem, hogy a tökéletes operációs rendszerhez először egy tökéletes programozási nyelvre van szükség. Így jutottam el a funkcionális programozáshoz, majd a típuselmélethez (type theory). A típuselmélet egy olyan programozási nyelv, melyben a programok egyben matematikai bizonyítások, egy program típusa pedig a tétel, melyet bizonyít (Curry-Howard izomorfizmus). Egyetem után Nottinghamben tanultam meg a típuselmélet művészetét egy doktori képzés keretében, aztán alig vártam, hogy visszatérhessek Budapestre, és itt folytassam a típuselmélet kutatást. Most az egyetemen tanítok funkcionális programozási nyelveket, logikát és típuselméletet, és azt kutatom, hogy hogyan lehet szépen leírni a típuselméletet a típuselméletben (http://eprints.nottingham.ac.uk/41385. Még van jópár megoldatlan probléma, mielőtt elkezdjük építeni az új operációs rendszert, de ehhez is kiváló felkészülési mód Nemes Tihamér versenyre járni. Versenyezzetek bátran, és jelentkezzetek informatikus képzésre!

Az életed múlhat rajta -- A Commodore kazettáktól a startupokig

Gondban voltam ezzel a megbízással. Nagy örömmel mondtam igent, amikor Zsakó tanár úr megkeresett. De aztán nem tudtam zöld ágra vergődni vele. Mert az nem kérdés, hogy az IOI (Nemzetközi Informatikai Diákolimpia) és a hozzá kapcsolódó válogató/felkészítő tábor meghatározó élmény volt az életemben. Szakmailag, emberileg, az utazások által... Gondban voltam viszont, mit mondjak, mire vittem. Még mindig gondban vagyok.

Jelenleg egy európai szervezet, az EIT Digital kelet-közép európai koordinátora és kapcsolattartója vagyok. Kezdő, de helyben sikeres informatikai vállalkozásokat segítünk piachoz jutni Európa más országaiban. Előtte 15 évig kutattam és tanítottam az ELTÉ-n, az informatika és a társadalomtudományok határterületén. Emellett egy informatikai kisvállalkozást vezettem -- volt, hogy 20-an dolgoztak a csapatomban.

Nem egy egyszerű, egyenes karrier, de talán épp a sokszínűsége miatt szerettem mindvégig. Nehéz erre most azt mondanom, fiatalok, gyertek a diákolimpiára, s akkor majd 25 év múlva...Mégis, azt mondom: gyertek! ;-)

Én 10 évesen kezdtem számítógépekkel foglalkozni. 14 éves koromban már országszerte forgalmazták játék és oktató programjaimat. (Akkoriban még boltokban árulták a programokat. Jellemzően könyvesboltokban és kazettán. És igen, voltak magyar gyártású és csak Magyarországon forgalmazott programok is. Leginkább Commodore névre hallgató otthoni számítógépeken futottak. Az enyéimmel pl. a Morse ábécét oktatták rádióamatőröknek. Vagy táblás játékokat lehetett játszani a gép ellen.) Kicsit azt hittem akkor, hogy mindent tudok a programozásról. Gimi elejére kicsit untam is már. Az OKTV-n is szinte csak rutinból indultam el, azért mert a számítógépes dolgok (akkor még nem hívtuk informatikának) valahogy hozzám tartoztak.

A fordulópontot az jelentette, hogy harmadikban meghívtak az IOI válogató versenyére, a kijutottam a minszki diákolimpiára. A válogatón pár nap alatt több informatikát tanultam, mint előtte összesen. S ami fontosabb, rendszerezett tudást. Kinyílt előttem egy ajtó: rájöttem, hogy a számítógépek programozása nem csak technika és ügyesség, de tudomány is, aminek mélységei vannak. Úgy döntöttem, ezt akarom csinálni. Ezért mentem később az ELTE programtervező szakára és lényegében ezért iratkoztam be a doktori programba is. (Ezek előtt viszont alig vártam, hogy negyedikben újra legyen válogató verseny és felkészítés. Az athéni olimpiáról nem is beszélve.)

Az IOI meghatározta az életemet, akkor is, ha mostanában nem pont olyan dolgokkal foglalkozom, mint amiket a versenyen csináltam. De megmutatta, hogy sokféleképpen lehet informatikával (számítógépekkel) dolgozni, alkotni. Több egykori felkészítő tanárommal és válogatott társammal azóta is baráti viszonyban vagyunk. És szakmai utazásaim is akkor kezdődtek, melyeknek köszönhetően mára 4 kontinens harmincnál több országába volt szerencsém eljutni. (De erről Tóth Laci már sokkal szebben írt. )

Kedves Olvasóim! Gyertek tehát, vegyetek részt a versenyen! De vigyázzatok! Akár az életetek múlhat rajta... ;-)

Gulyás László
Budapest, 2017.02.26.

Tassy Gergely: Már középiskolás éveimben vonzott a tanári pálya

A programozással először talán 3. osztályos koromban találkoztam Óbudán, a Comenius tehetséggondozó program délutáni és nyári foglalkozásain. Nagy izgalommal tanultam a Pascal nyelv alapjait, és amikor programozó családi ismerőseink nálunk jártak, kérésemre írtak nekem egy rövid Pascal-programot, amin azután sok mindent kipróbálhattam. Ekkortájt olvastam Allaga Gyula Bűbájt című mesekönyvét is, amely a Basic nyelv rejtelmeibe vezetett be.

Eközben matematikából már kipróbáltam a versenyzést, amit gyorsan megszerettem, és valószínűleg ennek is köszönhetem későbbi informatikai eredményeimet. Először a Zrínyi Ilona Matematikaversenyen jártam országos döntőn (3. osztályosan), ahol az érdekes feladatok mellett a játékok és a szabadidős programok is nagy élményt jelentettek. 5. osztálytól a Veres Péter Gimnázium diákja lettem. Itt mind a családias hangulatú osztályközösségünk kialakításában, mind matematikai fejlődésemben nagy szerepe volt osztályfőnökömnek és matematikatanáromnak, Számadóné Békéssy Szilviának, akinél még jobban megszerettem a matematikát és a logikus gondolkodást. Számos verseny országos döntőjén részt vettem, és meghívást kaptam olyan táborokba (köztük Pósa Lajos táboraiba), ahol az ország kiemelkedő diákjaival találkozhattam. E táborok a szakmai fejlődésen túl azért is voltak meghatározók az életemben, mert sok barátságot kötöttem, és így már a versenyeken sem riválisként tekintettünk egymásra a többiekkel, hanem barátságos megmérettetésnek tekintettük azokat. Onnantól már nem irigykedtünk egymás eredményeire, hanem annak örültünk, hogy a többnapos döntőkön találkozhatunk és együtt lehetünk.

A nyolcosztályos gimnáziumba bekerülve az informatikaversenyekbe is bekapcsolódtam. Tanáraimnak (Tóth Tamás és Szalai F. Ágnes) köszönhetően már 5. osztályban megtanultuk az elemi algoritmusokat, illetve elsajátítottuk a Logo nyelv alapjait. Délutáni szakkörökön ismerkedtünk az internettel (1999-ben nagy szó volt, hogy saját e-mail címet kaptam az iskola szerverén), elkezdtem egyszerűbb weblapokat is programozni, és sok éven át lelkesen szerkesztettem az iskolaújságot. Rendszeres résztvevője voltam a Nemes Tihamér, a Logo és az alkalmazói versenyeknek, amelyeken sokszor sikerült a döntőig eljutnom.

Az igazi lendületet az hozta, amikor 11. osztályos koromban bejutottam a diákolimpiai válogatóversenyre, majd innen bekerültem a két (CEOI, IOI) olimpiai csapatba. Tanáraimon és az ELTE-s szakkörökön kívül sokat köszönhetek Rácz Balázsnak (ő akkor végzett a Veres Péter Gimnáziumban, amikor én odakerültem, és régebben szintén diákolimpikon volt), aki időt nem sajnálva foglalkozott velem, és megtanított a precíz, gyors, hatékony programozásra. (Tőle tanultam például, hogy egy eljárás ne legyen hosszabb egy képernyőnél, illetve hogy nem elég elméletileg ismerni egy rendező algoritmust, hanem bármikor le kell tudni néhány perc alatt kódolni is.) Az olimpiák nagy élményt jelentettek: a magyar csapatban jóbarátokra leltem, intenzíven készültünk (a nyaralás alatt is a jó vastag Algoritmusok könyvet olvasgattam), és jó volt együtt lenni a világ minden részéről érkező kortársakkal. (Ráadásul 2004-ben az "igazi" olimpia után Athénban rendezték az IOI-t is, az olimpia volt sajtóközpontjában laktunk, így a csodálatos város mellett az olimpia létesítményeit is közelről láthattuk.)

Úgy gondolom, az alapvető programozási ismeretek bátorságot és kreativitást adnak a számítógép mindennapos használatához is. Ha valamit nem tudok megoldani egy programmal, akkor nem esem kétségbe, hanem megpróbálok rájönni a megoldásra. Kiskoromban még megijedtem, ha lefagyott vagy nem indult el a gép, mert mi van, ha elrontottam. Azóta már úgy tekintek a számítógépre, hogy ha bizonyos alapismeretekkel rendelkezem, akkor nagy baj nem érhet, bátran kísérletezhetek.

Már középiskolás éveimben vonzott a tanári pálya, mindig is sikerélményt jelentett, ha valakinek el tudtam magyarázni valamit. Iskolámban 9. osztályos koromtól matematika szakkört vezettem hetedikeseknek, majd néhány év múlva ECDL-szakkörön készítettem fel diáktársaimat a vizsgákra. Az érettségi után az ELTE alkalmazott matematikus szakára jártam, amely mellett a matematikatanári szakot is elvégeztem, így kerültem vissza tanárként volt iskolámba. Emellett a "másik oldalról", szervezőként kapcsolódtam be több matematika- és informatikaversenybe, így kipróbálhattam a feladatkitűzést, a lebonyolítást és a javítást is. S hogy az informatikát és a tanítást összekapcsoljam, a jövőben tervezem az informatikatanári szak elvégzését is.

A programozás és az informatika 10 éves korom óta végigkíséri életemet, jelenleg is sok szálon részei a mindennapjaimnak. A gimnáziumban programozó szakkört tartok az érdeklődőknek, illetve részt veszek a Nemes Tihamér, Logo, OKTV versenyekre való felkészítésben és a helyi fordulók lebonyolításában. A Bolyai Csapatversenyek informatikusaként fejlesztem a verseny honlapját és nevezési rendszerét, valamint szerkesztem a versenyhez kapcsolódó kiadványokat. (Itt egyszerre vagyok felhasználó és programozó. Ez sokszor praktikus tud lenni, például kellemes kihívást jelent, ha szervezői oldalról szükségem lenne egy új menüpontra, amit fejlesztői oldalról magamnak tudok elkészíteni. Máskor pedig megéri néhány órát rászánnom egy segédprogram megírására, hogy aztán évente sok-sok órát nyerjek vele, mert néhány pillanat alatt elkészíti azt, ami korábban napokig tartott.) Tanárként keresem a közös pontokat a matematikában és az informatikában - azt már a diákolimpiákon megtapasztaltam, hogy a sikeres programozáshoz fontos a jó matematikai alap (egy jó program jelentős része fejben/papíron dől el, amihez nélkülözhetetlen a logikus gondolkodás). Az egyetemen a gráfelmélet lett az egyik kedvencem, amely jól összeköti a két tudományterületet (a BME-n már 10 éve vagyok külső gyakorlatvezető, ahol számtalan gráfalgoritmussal is foglalkozunk, számítógép nélkül). Szeretném minél több matematikából tehetséges diákomnak átadni az algoritmikus gondolkodás és a programozás örömét, és igyekszem bátorítani az ügyes lányokat is ebben az irányban (hogy az informatika ne csak férfiszakma legyen), például a Lányok Napja vagy a Skool népszerűsítésével. Emellett szeretnék ismerkedni az új technológiákkal (pl. 3D-nyomtatás, robotika) és oktatási felhasználásukkal.

Tassy Gergely
Budapest, 2016.08.27.

Tóth László: Több, mint húsz országot bejártam...

Tóth László vagyok, 37 éves és jelenleg a Procter and Gamble-nél dolgozom, mint Üzleti Intelligencia Senior IT Vezető.

Commodore 64-en első programom prím szám keresés volt. Ezt követte hóesés vagy tüzijáték szimuláció, labirintusok automatikus generálása és sok más egyéb. Beleszerettem a gráfelméleti problémákra és rengeteg izgalmas számítástechnika versenyen vettem részt. Bekerültem a diákolimpiai csapatba, amivel nem csak utazhattam. Új barátokat ismertem meg, akiket hasonló területek érdekeltek. Rengeteg ötletük volt, hogy milyen dolgokat lehet megcsinálni a technika segítségével.

A Műegyetemen végeztem, állást informatikusként könnyen találtam. Egy multinacionális vállalatnál helyezkedtem el, és az informatika alkalmazási területén folytattam karrierem. Ez üzleti folyamatok átalakítását jelenti IT technológia használatával. A konzultáció, projekt menedzsment és az IT technológiák alkalmazásának érdekes keveréke. Több, mint húsz országot bejártam a különböző rendszerek bevezetése közben és több mint 70 gyárnak nyújtottam folyamatosan IT szolgáltatásokat.

Jelenleg az üzleti intelligencia területén dolgozok és negyven fős csapatot vezetek. Feladatom a cég számára kulcsfontosságú küldő adatok begyűjtése, rendszerezése, tárolása és jelentése. Fontosnak tartom a folyamatos tanulást, a mesterséges intelligencia jelenleg már alkalmazási fázisba ért és jelentős átalakulást fog hozni a mindennapi életünkben és az IT iparban.

Szerencsésnek tartom magam, hogy programozást tanultam. Egyrészt nagyon jó móka, imádtam, hogy saját magam alkothatok meg dolgokat. Olyan dolgokat is, amivel mindenkit megleptem a környezetemben. A mai napig ezt tartom a legfontosabbnak - nyitottnak lenni a dolgokra és létrehozni új dolgokat. Úgy látom, hogy ma a programozás még nagyobb hiányszakma, mint amikor én kezdem. A lehetőségek ma még korlátlanabbak, mint amikor én kezdtem. Ma egy tizenéves milliós nagyságrendű versenyeket nyerhet meg (pl. Kaggle) vagy fedezhet fel a világon egyedülálló dolgokat, mert az adatok, technológiák és közösségek elérhetők a világhálón.

Tóth László
Budapest, 2016.04.21.

Badics Alex: Kedvem van kedvet csinálni a programozáshoz

Badics Alex vagyok, 25 éves, szoftverfejlesztő a Balabit IT Security-nél, és megkértek arra, hogy meséljek általános és középiskolai élményeimről, azon belül is főleg a versenyekről, hogy hogyan befolyásolták az akkori és a későbbi életem.

Érdekes történet, kezdem az elejéről. Először általános iskola másodikban voltam országos szintű versenyen, a Zrínyi Ilona Matematikaversenyen, akkor éreztem meg először annak az édes ízét, amikor mondják az ember nevét egy eredményhirdetésen. Arról nem is beszélve, hogy egy országos döntő sokszor többnapos esemény, táborozással egyenértékű. Kicsit kimozdulni otthonról, megismerni az ország többi részét. Találkozni hasonló érdeklődésű emberekkel, amiből azért otthon hiány volt. Betörni egy koleszablakot, mert kisgyerek létünkre labdáztunk odabent. Ez után minden lehetőséget megragadtam, hogy versenyeken indulhassak.

Általános iskola azt hiszem 5. osztályában volt programozás óránk. Nem szakkör, óra! Mindenkinek. 2001-ben. Ahhoz képest, hogy manapság erről csak beszélgetések mennek, hogy milyen előremutató lenne, de eltérek a témától. A Comenius Logót vettük, ami manapság alig ismert programozási környezet. Végtelenül egyszerű szintaxissal lehetett benne a képernyőn egy teknőst vezérelni, rajzolni vele, hasonlóan sok mai tanuló programozási nyelvvel. Egy apró részletet kiemelnék a nyelvből, hogy szerves eleme volt a rekurzió, ami a programozás megértésének szerintem a legfontosabb lépése, és sok helyen ma már egyetemen sem tanítják, vagy legalábbis kérik számon rendesen. Visszatérve rám, nekem lassú volt az óra tempója, szóval elkezdtem olvasgatni a súgót. Az egyik legjobb nyelv és api referencia, amit valaha olvastam, pontos leírásokkal, végtelen példával, szóval hamar kiismertem a nyelvet, egy idő után már játékokat csináltam benne. Egy idő után azért szűkössé vált, szóval váltottam pascalra, majd Delphire, amit egyetemig űztem, ott meg már volt C, C++, Java, stb.

Nade, versenyek. Nyilván programozásból is muszáj volt versenyezni. És volt is rá lehetőségem, általános iskolában először Comlogoból, később a Nemes Tihamér versenyen Pascalból meg Delphiből. Ezeken kiderült, hogy országos fordulókra nagy biztonsággal el tudok jutni, úgyhogy mentem is. Középiskolában (Eötvös József Gimnázium, Tata) indult be ez egyénként igazán, mert ott különösen szerették versenyeztetni a gyerekeket, mindig utánanéztek, hogy mik lesznek, felkészítéseket tartottak délután, és toltak mindenkit, amennyire lehet. Ez számomra egy komoly hajtóerő volt, már általános iskola óta az egyik legfontosabb dolog számomra az elismerés volt, és annak a legobjektívebb formája a versenyeredmény. Na, ebben az iskolában versenyeztem aztán kb. minden "reál" tárgyból: matek, fizika, kémia, info, de pl. belekóstoltam az angolba is.

Érdekes ez a matek-fizika-info dolog. Valahogy ezeken a versenyeken ugyanazzal a kemény maggal találkoztam mindig. Az osztályból is kb. kézenfogva mentünk azzal a 4-5 emberrel ugyanezekre a versenyekre. Érdekesség, hogy volt anno több komplex verseny is (talán még van is), matek-info-fizika különböző keverékei, ahol hol összesítve voltunk pontozva és lett eredmény hirdetve. Én a mai napig azt vallom, hogy az alap szintjéhez ezeknek a dolgoknak pontosan ugyanaz a rejtvényfejtő gondolkodás kell, ha az ember tudja az egyiket, tudja a többit is. Legalábbis középiskolás országos versenyzős szinten.

Egy országos verseny mindig élmény, rengeteg emlékezetes dolog történt. Egyrészt feszt ismerősökbe botlik az ember, és lehet sok érdekes dologról beszélni. Mókás még elszökni a kötelező városnézésről, és kis privát városnézést tartani Sopronban pár versenytárssal. Vagy elfehéredni, amikor kiderül, hogy a megírt kódot majd be kell mutatni élőben a zsűrinek, egy olyan kódot, aminek már az első soráról tudtuk, hogy kifogásolható (hozzáértőknek {$GOTO ON}). Túlmenni egy megállóval a vonaton, mert elbeszélgettük az időt. Vagy kivinni a többi versenyzővel a Half-Life-ot egy kolesz szobában a verseny előtti éjszakán.

A legutóbbi a Neumann versenyen történt, ami egyrészt kakukktojás, másrészt életem több meghatározó élménye kapcsolódik hozzá. Tudni illik a versenyzésről, hogy néha azért nem azt az eredményt éri el az ember, amit szeretett volna. A Neumann verseny lényege, hogy az otthon készített hobbiprojektekkel kell nevezni, az országos fordulóban pedig szakmai zsűri előtt kell egy 10 perces előadásban bemutatni. Ez egy programozó beállítottságú embernek egyébként is kihívás, kevés is az idő, egy jó előadás megtartása pedig külön tudományág. Hát, nekem ez utóbbi nem is igazán sikerült, illetve a projektem is kiforratlan volt. Igazságtalannak éreztem, én _tudtam_, hogy jobb vagyok a versenytársaimnál, és bizony nem fogom engedni a valóságnak, hogy mást állítson. Ez egy fontos hozzáállásbeli dolog, amit tudok ajánlani. Egyrészt az ember ismerje a határait, másrészt ne fogadja el őket. Én nem is tettem, és két évig fejlesztgettem még a projektem, illetve ami fontosabb: megtanultam jó előadó lenni. Megtanultam rendesen beszélni, szakirodalmat bújtam jó prezentációtartásról, és ihletet merítettem az akkoriban bejövő standup-os módszerekből is. Nem fogadtam el, hogy ilyen butaságok miatt elmaradjon a jól megérdemelt elismerés. Fejlődtem. Két év után újra jelentkeztem a versenyen, és megtartottam életem egyik legfontosabb előadását. Azt az előadást, ami után tudtam, hogy bizony ezzel dolgokat lehet elérni, és még nagyon sok helyen szükség lesz a tanultakra. És a versenyt is megnyertem.

Azt mondták, meséljek az utóéletemről is egy kicsit. A sok OKTV miatt volt egy rakat 100%-os érettségim, szóval felvettek a BME-re, infósnak. Ott szembesültem vele, hogy egy OKTV info az egy algoritmuselmélet ZH-val van egy szinten, fizikából meg a 2-esért is küzdenem kellett. Más világ ám. Versenyzés ide vagy oda, az nem elsősorban tudást adott. Nem ám. Hozzáállást, meg mai divatos szóval "soft skilleket". Hiperaktív gyerekből olyan emberré nevelt, aki tud fókuszálni egy problémasorra órákon át. Olyan emberré, akiben ugyan van vizsgadrukk, de az nem leblokkolja, hanem erőt nyer belőle. Olyat, aki nem megijed, ha nehéz problémát lát, hanem márpedig megoldja. Ezeket sokakból hiányoltam az egyetemen. A házi projektem miatt egyébként komolyabban belementem biztonságtechnikai tudományokba, ami miatt később csont nélkül vettek fel az első munkahelyemre a szakmai teszt alapján. Utána már a szakmai tapasztalat miatt mindig könnyű volt munkát találni.

Manapság is nyilván kihatással vannak rám a fenti élmények. A cégnél állandóan találkozok baromi érdekes puzzle-ökkel, amiket imádok megoldani. A mai napig tartok előadásokat, azokat is megszerettem. De pl. alapvetően stresszes dolgokat is teljes nyugodtsággal tudok venni, mint egy állásinterjú vagy egy tárgyalás. A Neumann verseny pedig a szívem csücske maradt, olyan szinten, hogy ha valaki nagyon kíváncsi rám személyesen, annak zsűrijében mindig is meg fog találni.

Badics Alex,
Budapest, 2016.03.24

ugrás a lap tetejére